Mindennapi UK

Nem adom fel, akkor is megpróbálok írni arról, hogy miket tapasztalunk, hogyan látjuk az itteni mindennapokat. Legelőször is szeretném leszögezni, hogy csomó általánosítás fog szerepelni ebben a bejegyzésben. Természetesen tapasztalati úton győződtünk meg a leírtakról, de az is természetes, hogy mindenre van ellenpélda. Mi így éljük meg a helyzeteket, ilyen következtetésekre jutunk. Illetve Londonnal kapcsolatban azt sem szabad soha elfelejteni, hogy azért ez nem teljesen Anglia. Jobban mondva, ha igazából Angliát szeretné megismerni, azt nem Londonon keresztül kell elkezdeni. Eddig a szociológus mentegetőzése.

Az előbbit nagyon jól példázza az emberek összetétele. Angollal kevéssel találkozni. Sok a színes bőrű, arab, török, lengyel, egyéb kelet-európai. A gyerekek elnevezése alapján csoki és tejcsoki emberek. Azt szoktam mondani, hogy ez itt Gombóc Artúr számára a paradicsom. Van itt gömbölyű csokoládé, hosszú csokoládé, tömör csokoládé, széles szájú csokoládé, nagy hajú csokoládé, tej csokoládé, egyiptomi csokoládé, dél-afrikai csokoládé ….

A nyelv is ennek megfelelően nagyon sokféle. Van a Pákó-féle erősen B “hangot” használó angol, aztán indiai angol, török angol, spanyol angol…. A Pákó-féle a győztes érthetetlenségben. A múltkor egyedül utaztam a buszon, így tudtam figyelni egy férfire, aki telefonált. Minden harmadik mondatból ha elcsíptem egy szót. Ilyenkor keseredtem el újra és újra, hogy na lám, mégis csak angolul beszél, és egy kukkot nem értek belőle. Az indiai angolra rá kell állni, de azt nagyon könnyen meg lehet érteni, a többi pedig egyáltalán nem okoz gondot, csupán az ember megállapítja, hogy beszéd alapján is milyen jól meg lehet mondani, hogy ki honnan jött.

Amit én a legjobban érzek, az a folyamatos kettősség mindenben. Például ott van a környezet, nagyon szép, sok parkkal, sok zölddel, sok állattal, rengeteg a mókus, napi szinten 4-5 amit látunk minimum, rengeteg a madár, olyan madárcsicsergéssel, hogy az ember el is felejti, hogy mekkora városban van. Reggel is vörösbegy, cinke, feketerigó szokott csicseregni a kertünkben. Szép épületek, tradíció nyoma mindenhol, postaládák, telefonfülkék, taxik, buszok, kukák. Közben pedig az utca olyan szemetes, mintha nálunk egyszerre olvadt volna el a hó és lett volna lomtalanítás. Tapos az ember a szeméten. A buszon a flakonok ledobva, ott gurulnak össze-vissza. Az is rendszeres, hogy emberünk megveszi a boltban a kajáját, a buszon befalatozza, majd a zacsit meg szépen bekötve benne a flakon, papírzacskók leteszi a buszon a ülés elé.  

Maga a mentalitásra talán azt az egy kulcsmondatot tudnám írni, hogy élni, és élni hagyni. Aztán ez az élet nagyon sok területére kihat. Nem kifejezetten segítőkészek, olyan értelemben, hogy előzékenyek lennének. Teljesen más, ha az ember szeretne valamit, kérdez valamit, akkor nagyon kedvesek, de maguktól nem sokat tesznek az emberért. Ugyanakkor ha az ember belekezd valamibe, akkor azt türelemmel kivárják. Inkább írom a példákat.

 Mondjuk közlekedés. A gyalogost nem engedik át az úton, majd ha elfogy az autó. Mindenki magának oldja meg. Itt pl. simán át lehet menni a piroson, ha te felmérted a helyzetet, és egyszerűen tényleg nem jön autó. Senki nem szól meg, nem nyomja 5 méterről idegbetegen a dudát. Ha egyszer az érkező autóst nem kényszeríti az ember satufékre, akkor miért is ne mehetne át. Vagy autók egymás közt is így vannak. Ritkán előzékenyek, de ha valamelyik bevállal egy helyzetet, akkor nyugodtan hagyják érvényesülni. 

A másik dolog a szabálykövetés. Nem előzékenyek, nem tesznek meg maguktól sok mindent, de ha egyszer van egy szabályt, azt betartják. Megint közlekedés. Az embernek alapból nem állnak meg a zebránál, de vannak olyan sárga lámpás zebrák, ahol kötelező gyalogos láttán megállni. Ott mindenféle lassítás, szétnézés nélkül át lehetne menni, mert ott viszont valóban mindig, normális távolságban megállnak. Nincs olyan, hogy az embernek nézegetnie kell, hogy most vajon megáll vagy nem az autós. 

De ugyanez érzékelhető az egymás mellett élésben is. A legtöbbet az ember azt hallja az utcán, hogy sorry. mindenért, mindig, ha kicsit meglök, ha bármi van. Mondja, mert az úgy kell. Természetesen arra mindig mindenki azt válaszolja, hogy semmi baj, és az arcán sincs más, valóban az látszik rajta, hogy semmi nem történt, nem foglalkozik a dologgal. Úgyhogy estem én már rá buszon kamasz fiúra, meg se rezzent. Mondjuk ők is nyugodt szívvel átesnek az emberek. Vagy nem engednek előre a buszon se időst, se gyereket, de az időseknek, és betegeknek fenntartott helyről azonnal felugranak. (Kisgyereknek nem adnak át helyet)

Ezzel összefügg a felszínesség. A hogyvagy? az nagyon megy, de a kutya nem vár rá választ. De ami a furcsább nekem az az oktatásban, de úgy általában a gyerekekkel való foglalkozás. Egy részről mindennek eszméletlen biztonságosnak kell lennie. Nagyon azt adják elő, hogy mennyire fejlesztve, oktatva és mindenezve vannak a gyerekek. De mondjuk az oviban az egész foglalkozás velük eddig is tart. Jóformán látszik, mikor vált az óvónő. Egyik pillanatban a gyerekkel foglalkozik, úgy nagyon “pedagógus (mit hogyan kell válaszolni, hogy a gyerek fejlődjön, hogy belecsempésszünk egy kis oktatást …)”, a másik pillanatban az sem érdekli, hogy egyáltalán vannak körülötte gyerekek. Az ő dolga ott a csoportszobában az oktatás. Neki nem dolga a  gyerekkel jópofizni az öltözőben. Nem bánik vele csúnyán, vagy lekezelően, csupán nem foglalkozik vele. Ezért is írtam zárójelben a pedagógust, mert nekem erre nem csúszik ki ez a szó. Abban az időszakban, amíg a gyerekkel foglalkoznak, akkor amúgy valóban nagyon jók. Úgy általában bárhol, nem csak az oviban. Sokszor anyukák is. De aztán egyszer csak váltás, és mintha a gyerek ott sem lenne, semmi, más felé fordul úgy a figyelmük, hogy egy hirtelen szakadékot érzek. És ez nem képmutatás, hanem az, hogy neki eddig tartott a feladata, abban oda tette magát és a többi egész egyszerűen nem az ő dolga, ő abba akkor több energiát nem tesz. 

Remélem érthető valamelyest. Most jövök rá, hogy nehezebb átadni, mint gondoltam. Lesz még folytatás, de most vacsi!

 

Péntek

A péntek sikeres nap volt. Egyrészt Bencétől akkor kaptam ugye a lapot. Fanni egy arany kártyát hozott haza. Minden pénteken van egy értékelés. A tornaterembe mennek és ott különféle dolgokért elismerést kapnak. Pénteken őt szólították elsőként és kapott egy arany kártyát, mert betartja az arany szabályokat. Kérem, hogy senki ne kérdezze, hogy mik azok. Ő olyanokat tud felsorolni, hogy nem lehet futni, és nagyjából ennyit. Nagyon boldog, a pedagógiát pedig pont elég, hogy mi értjük mögötte. Egyébként egy szépen megírt névre szóló kártya, ami teljesen el is érte a célját, a tolltartóban van, kiemelt helyen boldogságban úszva.  Lilla sem maradt el, ő pedig egy könyves tarisznyával lett gazdagabb. Benne 3 szép olvasókönyvvel. Egyszer akkor jártunk a könyvtárban, mikor épp véget ért egy mondókás-dalos foglalkozás, amit a könyvtáros nénik tartottak és a résztvevők pont ezt a tarisznyát kapták. Sajnáltam, hogy lemaradtunk, de most tadám:

 

Anyák napja

Itt ma volt anyák napja. Szeretném nektek megmutatni, hogy mit kaptam Bencétől. Azért tőle, mert Fanni korosztálya gondolom elég nagy már ahhoz, hogy közös gyártással foglalkozzanak. Itthon volt róla szó, hogy lesz, és készült is, mert egy rajzot kaptam így is tőle, meg előszedte a tavalyi olvasókönyvét, amibe be volt ragasztva egy köszöntő vers és azt felolvasta. Lilláéknál voltak, akik kaptak kreálmányt, volt aki nem. Én sem. Újat vagyunk, vagy tudja fene. Azt azért nem éreztem, hogy mennem kellene kérdezgetni, hogy nekem nincs semmi? Lillát kérdeztem, hogy csinált-e olyat, mint ami a többieknél van, nehogy otthon mégis csak bevillanjon és itt lehetünk egész hétvégén kiborulva.

Bencéék viszont gyártottak közös meglepetést:

Ha most gonosz lennék, akkor nem is írnék többet. Egy darabig bogarásztam én is. A szöveg így szól: Dear Mam, I laf you, you are special. Love from Bence. – Helyesen: Dear Mum, I love you, you are special. Love from Bence. Magyarul: Kedves Anya, Szeretlek, különleges vagy. Szeretettel Bencétől.

Hozta és nagyon boldog volt. Én is, aztán jött a bogarászás, és meglett és akkor kérdeztem, hogy és tudod, hogy mi van itt? Azt mondta, nem, egy néni mondta, hogy írja ezt. Nagyon cuki volt. Mindezt a kis egyenruhájában, a zsebre vágott ünneplős nadrágban, fésült frizurával és csibész mosollyal. Azt hiszem fiús anyukák tudják…

 

 

A fenébe!

Írtam hosszan-hosszan egy mindennapi UK bejegyzést. Rányomtam a közzétételre, pedig, de tényleg! Most jöttem volna folytatni új bejegyzéssel, de mint látom a Mindennapi UK nincs meg. A fenébe! Azért az újakat leírom!

 

Első ovis hét

Hétfőn tehát elkezdtük az ovit, kerek napi 3 órában. A dolog nagyon jól indult, felszerelkeztünk kis háti táskával, kulaccsal, némi reggelivel. Ezek az alap dolgok, kis táskája mindenkinek van, cipeli is szépen minden gyerkőc, hát Lilla is vitte a magáét. Gyakorlatilag semmit nem kértek. Mi vittünk azért bentre papucsot. A nagyokat elvittük, buszra szálltunk és mentünk az oviba. A buszon megreggelizett, (itt sminkelni is szoktak). 

Az oviba csak úgy nem lehet bemenni. Itt ugye van egy vezető és rajta kívül négyen. Az utcáról közvetlenül az öltözőbe lehet belépni, úgyhogy kívülről nem nyitható, csengő van. De nyilván nem azért vannak bent, hogy valaki mindig szaladgáljon ajtót nyitni. Úgyhogy reggel 9-ig az utcán gyülekezünk, illetve azért ez egy kis beugró részen van. De mindenesetre szabad ég alatt. Jó, hogy nem esett egyszer sem. Ugyanez a helyzet délben, akkor is kint várakozunk, majd 12 óra magasságában nyílik az ajtó, akkor mindenki bemegy az öltözőbe és egyesével szólítják ki a csoportszobából a gyerekeket.

Lilla rögvest pisiléssel indított, aminek örültem, hogy azért én a mosdóban mindent át tudtam vele beszélni, egyáltalán, hogy akkor biztosan tudja, hogy hol van. Mire végeztünk a többiek már leültek a terem közepére körbe tett székekre. A terem tökéletesen rendbe volt téve, minden elpakolva, még a különböző szekciók asztalai is elrakosgatva. A nagy körbe reggel leülnek, beszélgetnek, énekelnek, valamilyen napi aktualitással indítanak. Aznap Lilla volt az aktualitás, és rajta keresztül a nagyvilág, a sok ország és a sokféleségünk. Ahogy én sem tudtam ezt a rendszert Lilla sem erre számított. Ő azt várta, hogy bemegy és játszik, na arra nem gondolt, hogy egy csomó idegen egy nagy körben ülve mind felé fordul, amint befejezi a pisilést. És akkor most neki le kellene oda közéjük ülni, anya meg elmegy, áááá. Nem volt hatalmas probléma, de nem igazán szeretett volna maradni, elsírta magát, meg mondta, hogy jó lenne ez itt, csak ne menjek el. Rutinos anyaként nem kezdtem hosszas győzködésbe, hanem szemkontaktussal kinéztem egy nénit és gyorsan rábíztam és ott hagytam. Na kint meg ücsörögtünk, hogy akkor most mi lesz. Vártuk a nagy sírást, szerencsére nem jött. Aztán egy néni mondta, hogy beles, megnézi mi van vele, és mondta, hogy valakinek ül az ölében és teljesen jól van. 

Délben nagyon aranyosan fogadott. Kicsit előbb érkeztem, és még papírdolgokat intéztünk, és meglátott. Odaszaladt, ölelkeztünk, de a vezető mondta, hogy menjen még vissza, mert meseidő van. Nagyon határozottan mondta, én meg azt hittem, hogy most jön a baj, mert milyen dolog már, hogy anya itt van, Lilla meg vissza lett küldve, majd tuti kiakad. Hát nem, szépen visszament és a többiekkel együtt jött ki. Azt mondták róla, hogy nagyon jól elvolt, barátkozott, evett, minden rendben volt vele. Lelkesen integetett, köszönt. Ő is első naptól kezdve emlegeti, hogy barátai vannak, szerepjátékokat játszik főleg, de a tanulós részeknél is nagyon fülelhet, mert a második ovis nap után egyedül elszámolt négyig, hétig kis segítséggel. Leesett az állam, és azóta is stabilan tudja. Aznap nagyon jó volt, mert Andrissal osztódtunk és ő ment Bencéért. Másnap viszont én kellett, hogy teljesítsem a távot egyedül. Nem jött össze. Bence kb. 4 perccel később jött ki, mint fél 12, ezzel pont lekéstük azt a buszt, amivel talán nem késünk el. Így viszont negyed egyre érkeztem. A többiek kint voltak az udvaron, Lilla felöltöztetve várt. Megértették a helyzetet, de kérdezték, hogy azért Bence hamarosan egész napos lesz ugye, mert most nem akarnak pénzt felszámolni, de egyébként minden negyed óra 2,5 fontba kerül.

Ennek örömére megkérdeztem délután mikor Fanniért mentem Bence tanító néniét, hogy mikor maradhatna tovább Bence, mert ez kivitelezhetetlen számomra, de ő azonnal mondta, hogy akart szólni, hogy ne szórakozzunk Bencével tovább, maradjon teljes napra. Így szerdától mindenki teljesen rendben megy a saját helyére. Reggel így néz ki a konyha  :

Mindenki viszi a maga csomagolt kis elemózsiáját.

Lilla nagyon belejött az ovizásba, a második nap simán besétált, aztán egy-két nehezebben akarok bemenni volt. Tízóraira minden nap ugyanazt kapnak, toast kenyér, mandarin, alma, répa. Ahogy második nap mondta azt sajnos nem lehet blogban visszaadni. Kedden kérdeztem, hogy milyen napod volt? Mi történt? Erre már megint kenyér volt, volt a válasz. Hát igen, nekünk nagyon szokatlan az, hogy életünk végéig alig pár dolgot együnk. Itt ezt nagyon tudják csinálni. Aztán meg már annyira belejött az oviba, hogy csütörtökön ugyanezekre a kérdésekre az volt a válasz, hogy nem történt az ég világon semmi. Szóval jól van a gyermek.

Bence szerdán még kicsit pityergett, de már a teremben nem, csak a folyosón. Csütörtökön már nem volt semmi sírás. Pénteken már azt mondta, hogy egész jó itt ez a suli, és hétfőn még a táskáját is viszi magával, ami elsőre nagyon nem tetszett neki. Azért is volt jó, hogy délután mentem érte, mert egyrészt én is megismerkedtem a magyar gyerekek anyukájával, másrészt láttam Bence osztálytársait, meg ahogy együtt játszanak. Mindenki nagy szeretettel volt felé, mindenki tudja a nevét, aranyosak, mert beszélnek hozzá folyamatosan, magyarázták, hogy hogy játsszon, mit csináljon. Bennem kicsit volt az a félelem, hogy nehogy kívül maradjon, mivel hamar rájönnek, hogy nem érti hiába beszélnek hozzá, és akkor automatikusan nem is fognak próbálkozni. Örömmel tapasztaltam, hogy ez nem így van, nagyon aranyosak voltak a gyerekek. 

Fanni is megkapta az első háziját. Túlélte az első teljes hetet, és nagyon jól sikerült neki. Azt mondta nem is volt olyan unalmas, mint azt mindenki mondta. A tanító nénije nagyon ügyesen mindig kisegíti, megadja az irányt, hogy miről van szó, ő meg szerencsére van olyan ügyes, hogy kivegye a dolgokat. Olyanokat mesél hosszan, hogy Miss Palmer ezt és azt mondott, hogy mindig csak meresztgetem a szemem, hogy és ezt hogy értette vajon meg. Akkor mindig kiderült, hogy egy két szóval, képpel, mutogatással irányba teszik őt, ő meg nagyon figyel, akar és van is esze hozzá, hogy a többit összerakja. 

Úgyhogy minden nagyon jól megy nekik. 

Eszternek válaszolva azonban én fényévekre vagyok a pihenéstől. 7-kor indulunk otthonról, én fél tíz felé érek haza, és akkor még csak annyit csináltam, hogy minden gyerek a helyén van, de utaztam valamivel több, mint másfél órát. Van otthon két órám, ami szellőztetés, reggeli, ezzel-azzal gyorsan eltelik. Mindig van egy elrendezni való számlabefizetés, telefonálás. Most éppen a villanyóra nem stimmelt, nem volt helyes az induló óra állás, mert márciusban kevesebbet olvastam le, mint a januári adat volt. Ezt leveleztem le a British Gassal több körben. Szerencsére sikerrel. Aztán másik nap a fentieknél dolgozó munkás jött megnézni kint a kertnél a vízelvezető csöveket. Ilyenekkel szépen telik az idő. Robogás Lilláért, aztán haza, fél egy után megérkezünk, adok neki ebédet, igyekszem kezelni, hogy tulajdonképpen elég fáradt, amit pörgéssel vezet le, majd mikor a buszon utazunk a többiek felé menetrendszerűen elalszik, tehát már az emeletről én cipelem le, átszállunk a másik buszra és a suliba érés előtt bájosan felkel. A többiekkel attól függ milyen a csillagok állása, és a buszokat hogy érjük el, háromnegyed 5 körül de akár negyed hat is van, hogy hazaérünk. Túl sok idő nincs, legkésőbb hatkor vacsi és fürdés, hét felé mennek az ágyba. Attól függ, hogy mennyit bírnak még annyi mese jön, választható nyelven. Fél nyolc felé lépek ki a szobájukból, őszintén félkómában. Valamennyi idő kell, hogy ezen átlendüljek és jön az este azon része, amiben előkészítem a másnapot. Aztán mire kezdek egyenesbe érni, jön is a telefon, hogy “Na, most léptem ki!”. Ez így átlagosan. Tegnap volt a pénteki bevásárlós nap, Lilla után rohanás, két busszal az üzletig, ott 3 üzletet terveztem be, kettő jött össze, rohanás haza, legalább a fagyasztottat el kellene pakolni, Lilláért, aztán vele meg a piac és a közelebbi üzletek, haza és akkor mehettünk is a gyerekekért, természetesen egy negyed hatos hazaéréssel, miért is legyen szerencsénk. Gyakorlatilag egész nap rohantam és cipekedtem. 

Lassan majd minden beáll, úgyhogy nem panaszkodom. Meg most már a mindennapok a UK-ben fejezet jön, és abból kiderül, hogy egy-egy ilyen hajtós nap is mennyivel nyugisabb mégis. Csak hát attól még a szemem leragad a nap végére (volt már, hogy a buszon is). Fáradtak vagyunk mind, de boldog fáradtak. 

 

Ovi

Nagy hírem van, az ovilátogatás olyan jól ment, hogy hétfőn kezd is a kisasszony. Ha nagyon szörnyű lennék azt mondanám, hogy nem tudom melyikünk várja jobban. Tulajdonképpen három és fél évesen éppen itt az ideje kicsit levegőhöz jutni mindkettőnknek. De aztán az oviban láttam, hogy mégis csak ő várja jobban, és ez így is van jól. Berobogott a csoportszobába és engem és a testvéreit elfelejtve nekiállt játszani. Egy órát voltunk ott, az udvaron is voltunk kint a csoporttal és rettenetesen tetszett neki. Lelkes integetés és báj-bájozás közepette jöttünk el. Azt hiszem megint csak az a helyzet lesz, hogy délben nagyobb gond lesz neki hazaindulni, mint reggel ott maradni. Fanni is így volt, mindenki az ajtóban tolongott, puszik, és anya még ne menj el, Fanni meg a lábak között beosont, se puszi, se pá. Mi egy darabig tébláboltunk, aztán elindultunk. Na de megkaptam délután, hogy minek jöttem, és volt sírás is, hogy nem akar hazamenni. Kíváncsi vagyok a hétfőre, de én most is valami ilyesmire számítok. Mondjuk már tényleg nagy is, meg itt vannak a többiek, látja, hogy hogyan is megy ez az egész. A múltkor is kifejtette nekem, mikor mondta, hogy etessem én meg visszakérdeztem, hogy akkor hogy is akar ő a “csoportba” menni, hogy hát úgy megy, hogy majd elvisszük a többieket suliba, aztán Kislillát a csoportba. Bemegy és kész, és majd ott eszik szépen és nem fogok neki hiányozni, mert majd megyek érte. Hát így legyen!

Az iskola után elsétáltunk megkukucskálni apát a kirakatban. Nem sok munkahelye volt, ahol nem volt elzárva a külvilágtól. Most nagy panorámás ablak mögött a háttérben kicsit őket is lehet látni, meg  ők is látják a kinti világot. Nagyon szép időnk volt, volt elég időnk is a oviba érni, még apát is láttuk, úgyhogy remek volt.

Az ovi gyakorlatilag egy templom oldalában helyezkedik el. Itt szinte minden templom mellett van egy különálló templom terem építve. Mindenféle programokat szerveznek, van ahol az ovi abban a teremben van, olyat is láttam már, ami kibérelhető. Ezzel a templomteremmel van egybeépítve az ovi. Nem tudom eredetileg minek készült, nem ovinak az biztos. Leginkább egy tornaterem, esetleg egy étkező jut róla eszembe. Hatalmas a belmagassága, egy nagy tér, amiben egy kis konyha szerű rész van elválasztva. Bútor rettenetesen minimális. Őrületes hangzavart okozott 15 gyerek. A nagy termen kívül volt egy öltöző és mosdó. A sulihoz tartozó ovit az első alkalommal megnéztük. Az egy otthoni ovi forma volt, annyi különbséggel, hogy látszott, hogy több pénzből gazdálkodhatnak.

Itt nem tudom konkrétan megfogalmazni, hogy mi okozta, de egy merő káosz érzésem volt. A vezető azzal kezdte, hogy ő rendkívül tapasztalt, 12 évet dolgozott az önkormányzatnál, és 11-12 éve csinálja ezt a helyet, és mindenkinek megvan a level 3 papírja. Ne kérdezzétek, hogy ez pontosan milyen képesítést takar, de itt ezek nagyon fontosak. Némileg számunkra mosolyogtató szokott lenni. Az eddigi tapasztalatok alapján olyannak tudom elképzelni, hogy a level 1 kint felelősséggel tudja sétáltatni a gyermeket, enni adni neki, de már nem tud leülni vele elolvasni egy könyvet és arról beszélgetni, mert ahhoz level 2 kell. Ez csak egy ötlet volt, de valahogy a mi oktatási rendszerünk alapján ez a rettenetesen sok papír és szint és külön kis papír arra, hogy az feljogosítson arra, hogy … kicsit megmosolyogtató, ugyanis sokszor nagyon egyszerű dolgokról van szó csupán, amihez itt külön képesítés kell. Mint talán már írtam, itt 3 gyerekhez kell 1 gondozó, mert különben nem tudnak menni sétálni. Most is tapasztaltam, hogy pánik volt, rettenetes szervezés, hogy 2 óvónő 15 gyerek hogyan milyen rendszerben menjen ki az egyébként teljesen saját, elzárt hátsó udvarra. Közben meg nem találtak hirtelen egy gyereket, csak 14 volt meg, pedig ebédnél még 15-öt számoltak. Darabra nézték, neveket nem mondtak, nem is az volt az első, hogy Ödönke hol van, hanem hogy 15 helyett csak 14 van. Nem egy adott gyereket kerestek, hanem csak +1-et. Nagyon érdekes, majd írok erről külön, hogy mennyire erős kettősségek vannak mindenben.

A teremben 7 külön rész van kialakítva, 7 különböző terület. Egy a szerepjátékoknak, főleg konyha egy-két kiegészítőkkel, babákkal …. Aztán egy asztal, ahol a természettel ismerkednek. Egy sima asztal, ma éppen egy műanyag tó volt rajta műanyag állatok, növények. Ma az ebihal békává alakulása volt a téma, és a stádiumoknak megfelelően voltak műanyag figurák a tóban. Aztán van olvasó asztal könyvekkel, meg egy nagy műanyag doboznyi könyv, egy aszal ami a kreatívkodásé, vágás, ragasztás, színezés. Egy nyelvi sarok, ahol mindenféle nyelvi játékokat játszanak. Egy homok kád. Valami ilyesmi volt.

Ez lesz a kedvencem. Homok mindenhol, bele se gondoltam. Sajnos én a homokozót a játszótéren sem szerettem. A nagyobbak nem is mentek a közelébe, Lilla lebeszélhetetlen volt, meg addigra én is alakultam. A zárt térben való homokozás ruhacsere, és alapos fürdés nélkül viszont feldolgozhatatlan számomra. A hetedik asztalnál lehet matekozni. Számolás, formák ismerete, színek ….

Ez így önmagában jól is hangzana, de a nagy terem ettől a hét dologtól mégis olyan kopárnak tűnt, meg olyan összevisszának. Jött egy másik anyuka, majd ők júniusban jönnek, ő viszont el volt ájulva, mert már több helyen is volt, és állítólag ez csodálatos, mert sokkal kisebbek, meg sokszor nincs udvar és akkor át kell menniük az úttesten ha játszótérre akarnak menni és ilyenek. Most már nem az első helyről halljuk, itt az ovivezető is mondta, hogy nagyon ügyesek voltunk a sulival. Stella néni most azt mondta, hogy tök jó helyen lakunk, mert olcsó, de normális környék, viszont nagyon jól csináltuk a sulit és az ovit, mert azok meg aránylag puccos helyen vannak, ahol azért más a gyerekanyag. Ezt nagyon finoman mondta egyszerűbben így hangzik. Azt nem kötöttem különösebben az orrára, hogy ebben a tudatosság annyi volt, hogy nem akartunk máshová menni lakni, mint ahol a munkahely van. Lakás, suli és ovi sem választás kérdése volt, hanem mindegyiknél ez volt az egyetlen lehetőség. Az ovikat is megnéztem, kiválasztottam hetet, ami nagyjából a suli, a lakás és a munkahely elfogadható közelségében van. Mindegyiknek írtam emailt és hétből csak ő írt vissza. Úgyhogy ez inkább szerencse volt.

A napirend a következő, 9-12-ig van a délelőtti blokk, 1-4-ig a délutáni. A kettő között aki egész napos az megeszi az otthonról hozott kajáját. Mindenkinek sorban ott volt a kis ebédes táskája, melegítés itt sincs. Így már érthető, hogy miért nem esznek délben normális kaját, csak bekapnak valamit, gyakran szendvicset. Lilla délelőttös lesz, de szerintem az ebédes táskát nem fogjuk megúszni, mert neki is fog kelleni egy, legfeljebb mi majd valahol egy parkban falatozunk belőle. Délelőtt toast kenyeret, tejet, gyümölcsöt kapnak. Délután kekszet. Amúgy lenne, vagy majd lesz lehetőség maradni délutánra, 75 font egy hét. Ez nagyon olcsó, akár a duplája is lehetne. Én összességében örülök ennek a helynek. A munkahelyhez van a legközelebb, kb 10 perc, a lakástól sulitól kb fél órára van. Lehetne rosszabb helyen is. A másik meg, hogy nem drága, ha később egész napra kellene maradnia. Tulajdonképpen pedig nekünk most az a legfontosabb, hogy Lilla is közösségbe kerüljön, tanulja az angolt. Ezt itt megkapja, szeptembertől meg a suli ovijában meg lesz kulturált környezet is.

 

 

Szürke szamár

A szürke szamár én lennék. Reggelente korán kelünk, izgalmas iskolás napokon vagyunk túl. 6.20-kor kelünk, 7 órakor indulunk, amikor még köd van és elég hűvös. Hát sikerült kicsit elvesznem a ködben. De megvagyunk, nagyon is jól.

Az első sulis reggelen együtt nekiindultunk. A gyerekek gond nélkül, lelkesen keltek. A buszunkhoz úgy érdemes menni, hogy olyan 7 óra 5 és 15 között érjük el. Ha nagyon jól összejön minden, akkor iskola nyitás után nem sokkal érkezünk, 7.50 felé nagyon kényelmesen, alig egy pár utassal a buszokon. Ha később indulunk pár perccel  akkor viszont kissé tömegben 8.10 felé érkezünk. Mindkettőnek van előnye, visszafelé 8. 20-kor jön busz, úgyhogy általában azt csináljuk, hogy kicsit előbb indulunk, kényelmesen utazunk, ott a sulihoz nem rohanunk, együtt még elvagyunk és úgy vissza a buszhoz.

A bejáratot ügyesen megtaláltuk, mert nem a főbejáraton kell bemenni, rögtön megtaláltuk a reggeliző klubbot is, két tanító néni volt bent, azóta is ők vannak minden reggel. Mi azt hittük, hogy majd a gyerekek bemennek, esznek, ismerkednek, mi kint megvárjuk őket, és elkísérjük a helyükre, hogy a tanító nénikkel beszéljünk pár szót. Hát nem. A reggelinél mondták, hogy nyugodtan hagyjuk itt őket, és majd ők intézik, kísérik őket, minden. Kicsit tétova volt mindenki, de hát valahogy neki kellett kezdeni. Fanni ment ügyesen, Bencét viszont elfutotta a pára. Na itt egy kicsit megijedtem. De aztán nagyon büszke lettem rá. Bújt ugyanis hozzám, a lábamba kapaszkodott, én meg automatikusan is ölbe akartam venni és ő nem engedte, immár iskolás nagyfiúi öntudattal kibújt, megigazította a haját, és kissé párásan ugyan, de férfiasan bevonult. Mi kiléptünk az ajtón és akkor nagyjából két zsebkendő nálam is előkerült. (Nekem is elő kellett keresni a férfias énemet, mert a nőies bizony leroskadt volna az ajtóhoz egy fél órás bőgésre – úgy minden együtt, hogy na tényleg itt vagyunk, hogy egyenruha, de szépek, és istenem azért nagy pillanat, minden szempontból, aktuálisan az aznap lelkileg, de az egész életük más irányba indul) Gondolva a férfi olvasókra ezt hagyjuk is, anyáknak meg gondolom szintén elég ennyi.

Apát is elkísértük a helyére és Lillával maradtunk kettesben. Nagyon angolosra vettem a figurát, ugyanis hiába voltam boldog a gumicsizmámmal, hogy itt milyen kis autentikus leszek gyorsan kiderült, hogy itt nem igazán hordanak ilyesmit. A fagyban és esőben is a balerina megy, mindenféle megjelenésben, gyakran a legegyszerűbb vászon, esőben is! Hát én olyan helyi formát öltöttem magamra, kiskabát, sál, balerina, és remekül át is fagytam. Azóta is rendszeresen látok reggelente sulis gyerekeket combközépig érő rakott miniszoknyában és bokazokniban, vagy éppen áttetsző rövid ujjú ingben 3 fokban. De ez nem vicc és tényleg nem látszik rajtuk, hogy fáznának. Hát én nem ezen a fagytűrő szinten vagyok, úgyhogy hazarobogtunk Lillával, felöltöztünk, és fordulhattunk is vissza. Ekkor tudatosult, hogy a fél 12-re való visszamenetel azt jelenti, hogy simán elment a nap a gyerekek szállításával. (Egyébként ha itteni gyerkőcök lennének akkor simán mehetnének már egyedül, nem nagyon divat ez a kísérgetősdi, páran összeállva mennek egyedül.)

A suliban Bence jött ki először. Azt mondta, hogy torna alatt kicsit sírt, de úgy jól van és rendben volt minden. A beszámoló itt nagyjából meg is állt, és a helyzet sokat azóta sem változott. Elsőre egyre kevesebbet mesél, esetleg napközben erről-arról eszébe jut valami, azt elmondja, meg csellel-trükkel ki lehet szedni belőle dolgokat. Ő egyelőre annyira nem élvezi, magyar kislány ide vagy oda, ő azt érzi, hogy nagyon egyedül van. Hiányzom neki minden nap. Mondjuk most ugye volt egy bő hónapunk együtt. Nyelvileg halad, mert látszik, egy hét alatt is ragadt rá, meg itthon is foglalkozunk az angollal, de ez nyilván édes kevés ahhoz képest, hogy a suliban folyamatos angollal van körülvéve. A suliban is észrevették rajta, hogy úgy el van. Lassítottak is a beszoktatáson, most végül egész héten 11.30-ra mentünk értük, és Bence a jövőhetet is így kezdi mindenképp. A másik, hogy a napirendet képek segítségével el kezdték neki “mondani”. Ha ugyanis tudja, hogy mi után mi következik, számítani tud a dolgokra akkor egy kicsit magabiztosabbá, komfortosabbá válik majd. Ma úgy jött haza, hogy egész jó napja volt, persze ez nem azt jelenti, hogy holnap menne. Ha lehetne kihagyná. Azt viszont már ő is úgy könyveli el, hogy ha majd érti, akkor jó lesz. Mert az első pár nap után ez nem volt még számára egyértelmű. Etették már a csoport tengeri malacát, gyurmáztak, beöltözőset játszottak, ő rendőr volt, meg van szabad játszós időszak is.  Voltak kint az udvaron, de ami valami rettenetes, mindig könyvet kell nézegetni. Csak a tanító néni olvas, de mindig kell nézegetni.

 

Fanni viszont az első nap után akkora széles mosollyal jött ki, hogy csak na. Élvezi, jól érzi magát és fel is találja magát ügyesen. Tagnap volt csak egy olyan napja, hogy kicsit elvolt, akkor úgy azzal jött ki, hogy hiányzik neki a suli, a tanító nénik. Aztán gyorsan kiderült, hogy nem a saját tanító nénijükkel voltak, hanem egész nap valaki más helyettesítette. Miss Palmer mindenféle eszközt, játékot, projektort, mindent bevet a tanításkor és Fanni úgy érteni is szokta, hogy miről van szó. A helyettesítő tanár viszont csak beszélt, beszélt, beszélt. Ő meg egész nap csak ült, mint a kuka. De ezt leszámítva tényleg remekül van. Ki volt akadva, hogy ő már nem ovis, ő miért nem maradhat tovább. A baj ugye az, hogy nem tudok egyszerűen össze-vissza rohangálni értük, muszáj egyszerre elhozni őket, így a Bence tempójához kell igazodni. De jövőhéten Fanni már mindenképp marad ebédre is, valahogy megoldom.

A teremben nincsenek padok, asztalok vannak, amiket körbeülnek, mindenkinek van helye. Fannit első nap végül nem a tanító néni vitte fel az osztályba, hanem szólt neki egy lány, hogy gyere. Aranyos volt, mikor mesélte. mondta, hogy kiderült végül, hogy egy osztálytárs, mert egyszer csak ő is ott maradt a teremben. Mindenkinek megvan ugyanúgy a helye. Táskát nem visznek be, nem is lenne helye, meg igazán semmit nem visznek. Mi első nap legalább egy felszerelt tolltartót vittünk Fanninak táskában. Erről gyorsan le is szoktunk, nem kell tényleg semmi. Az asztal közepén van egy tolltartó, meg kapnak mindent, amire szükség van. Egy szünetet tartanak (valószínűleg a nagyjából fél egyes ebédig). A tanulás során vegyesen kerül elő a matek, olvasás írás. A történelem, földrajz az ebéd utáni részben van. Ebben az időszakban tesi se volt még. Fanninak nagyon jól megy a matek. Suli kezdés előtt itthon 1 óra alatt megtanultunk írásban összeadni-kivonni. Szorzások, formák, összeadás, kivonás, osztás, ilyenekkel foglalkoznak, nagyjából ugyanott tartanak, mint otthon, amennyivel előbb, az meg Fanninak nem gond. Úgyhogy azt javasolta a tanító néni, hogy alap mondatokat tanuljunk itthon, hogy a nyelv menjen minél előbb. Beiratkoztam a könyvtárba, és vettünk ki könyveket, legfőképp olyanokat, amiket itt az elsősök olvasnak, szóval Bence fölött eggyel. A jellemzője ezeknek a meséknek, hogy egyszerűbb hétköznapi szavak, mondatok ismétlődnek bennük sokszor. Fanni felolvassa, átbeszéljük, ismételjük, mindent csinálunk velük. Hétfőn vettük ki a könyveket, holnap megyek újakért, nagyon jól megy neki. Talán ennek is köszönhetően, ma ő volt a legjobb tollbamondásban és többesszám képzésben. Én még mindig nehezen fogom fel. Egy hete jár suliba, fél napos. Itthon foglalkozunk az angollal, de egyáltalán nem extrán, mondjuk napi fél óra direkt, meg persze jártunkban-keltünkben szavakat kérdeznek. Ezen felül matekos játékot játszhatnak a gépen, de ez is egy fél óra kb és nem is minden nap. A mieinknek nagy előny, hogy tudnak gondolkodni. Fanni mondta, hogy hát Miss Palmer elmondta, hogy többesszámot s-sel kell képezni, és ő úgy ráérzett. Volt amit kikövetkeztetett, meg kigondolt. Én meg ott leragadok, hogy egyáltalán de remek, hogy megértette, hogy többesszámról van szó. 14 szavas tollbamondás, neki 9 hibátlan lett. Persze az első nap után éreztem, hogy ő tuti rendben lesz, mikor mesélte, hogy a többieknek a magyar abc-t mutatta. Unatkozott és el kezdte felírni a táblára a magyar abc-t és akkor kérdezték mi a cs, dz, dzs … ő meg mondogatta nekik. Feltalálja magát, és ösztönösen is előkapja azt, amitől ő érdekes, ami az ő erőssége.

Délutánionként egyre melegebb van itt is. Általában nem rohanunk haza rögtön, viszek kis harapni valót és a kerületközpontban, ahol át kell szállnunk kicsit lazítunk a parkokban. Van egy patak, aminek a partján van egy szép kicsi park. Sok érdekes fajta lúd, récék, galambok, sirályok esetenként hattyú is szokott lenni. Aztán a patak egy másik szakaszán kis sétaút van kialakítva, és mellette pedig elterül egy hatalmas park.

A képek lopottak, de egyébként tényleg ilyen. egy különbséggel, hogy tele van nárcisszal, mint ahogy az egész környék. A nárciszt úgy kell elképzelni, mint máshol a vadvirágot. Rengeteg van. Sötét, világos, mini, normál méretű.

Akartam keresni nárciszos itteni képeket, erre kiderült, hogy a sulitól nem messze lévő szintén hatalmas parkban ilyen nárciszos van: http://www.youtube.com/watch?v=9C4ldYfsfQE

Jövőhéten megyünk felfedezni, viszek gépet és csinálok fotókat is.

A képek talán visszaadják, hogy nagyon szép, nyugis napjaink vannak. Lillával megpróbáljuk kihasználni az időt, elintézni amit ilyen kis idő alatt tudunk. Mi a mászkálásban, a levegőn fáradunk el, a sulisok a suliban. Ugyan fél nap, de azért fárasztó nekik látni rajtuk, meg utána parkozás, úgyhogy van, hogy rendesen akad össze a szemük. Tegnap 7 órakor már lámpaoltás volt és nagyon jól is esett nekik. A két kisebb még így sem pattant ki az ágyból reggel.

Most hogy a nagyon helyükre kerültek Lilla lett a soros, neki kezdtem el ovit keresni intézni. Nagyon-nagyon várja, hogy mehessen valahová. Eleinte oviba akart menni, de már ott tart, hogy iskolába szeretne, mert szeretne ő is olyan szép egyenszoknyában járni, meg neki is kell kulacs és ebédvivő táska.  Ott tartunk, hogy ma visszaszóltak az egyik oviból, hogy napi 3 órás ingyenes (államilag finanszírozott) ellátásra van helyük, és várnak minket 1 órára délután. Kíváncsi vagyok, mert nekem egy kicsit homályos még itt ez az ovis kérdés.

 

Iskola

Tegnap jártunk a suliban, én és a két kis érintett. Nagy nap volt mindenkinek. Egyrészt nekem is az első egyedül közlekedésem, új útvonalon és az első komolyabb angol ügyintézésem. Azért lássuk be ez volt a kisebb dolog, a gyerekeknek ez sokkal izgalmasabb volt. Az út akár hogy nézzük hosszú, oda 1 óra volt, vissza már kifogtuk a délutáni suli vége csúcsidőt, így 1 óra 20 perc volt hazaérni. Délutánra mentünk, mi kis naívak azt hittük, hogy gyorsabban végzünk, hamarabb megjárjuk. Gyakorlatilag apukánkkal az ajtóban váltottuk egymást. Egyébiránt nagyon szép helyeken mentünk, a kerület központjából kifelé igazán szép házak között, felfedeztünk egy kis patakot hattyúkkal, aztán nagy lovas pálya, legelő, golfpálya mellett haladtunk el, szinte mintha kimentünk volna a városból. A suli környéke egyébként is tele van parkkal.

Azt eddig el is felejtettem írni, nemrég olvastam, hogy a kerületünk iskolái az angol átlag felett teljesítettek. Bízom benne, hogy suli szempontból is jó helyen vagyunk. Az iskola maga nem egészen az a családias méretű suli, amire én gondoltam. Megkérdeztem az egyik tanárnőt, azt mondta most bővítik majd éppen a létszámot, jelenleg 400 körüli gyerek jár ide, bár pontosan nem tudta. Önmagában ez nem egy rettenetesen nagy szám, csak mivel minden tágasabb az épület azért elég nagy. Én a képeket elnézve kisebbre számítottam. A suliba belépve egy “üvegszoba” van, az iroda, ahol négyen dolgoznak, iskolatitkárság gyakorlatilag, de egyben megoldják a porta szerepét. Bármilyen ügyben őket kell keresni, ha a gyermek beteg, ha egyenruhát szeretnék venni, ha antibiotikumot kell szedni, akkor náluk kell leadni és ők adagolják, szóval mindent, de mindent. Az ebédet nem náluk kell rendezni, mert az online egy külön központi rendszerben működik. Itt az irodában várt egy hölgy, akivel korábban leveleztem, kezembe nyomott két adatlapot, hogy töltsem ki, és majd utána átbeszélünk mindent. Töltögetés közben elkapott minket egy másik hölgy, bemutatkozott, mondta, hogy menjünk el Fannival végig megyünk egy tesztsoron. A teszt közepén mondta, hogy ha van valamilyen kérdésem tegyem fel. Megkérdeztem, hogy ő fogja tanítani Fannit, mondta, hogy neeeeem. Aztán gyorsan mondta, mint aki javítja magát, hogy hát azért ő is egy tanár. Mondtam neki ez jó hír, mert gyakorlatilag ahogy elkapott minket éppen akárki is lehetett volna. Korábban ő is osztályokban tanított, de most ő az, aki olyan gyerekekkel foglalkozik, akiknek második nyelve az angol. Mondta, hogy Fanninak is nyit egy dossziét, ebbe bekerül az a jelentés, amit ír róla a teszt után, és azt adja majd Miss Palmernek, a tanárnőnek. 

Maga a teszt nagyon igzi volt. Megkért engem, hogy ne szóljak közbe, csak ha megkér tolmácsolásra, alapvetően azt szeretné látni, hogy Fanni maga hogy boldogul. A tanító néni kicsit lassabban, kiemelve szavakat beszélt Fannihoz, ha kicsi segítség kellett, akkor kézmozdulatokkal is rásegítve próbált mindent elmagyarázni. Megkérdezte hogy hívják, hány éves, kérte, hogy álljon fel, menjen az ajtóhoz, nyissa ki az ajtót, csukja be az ajtót. Aztán iskolai eszközöket tett az asztalra, mint ceruza, toll, radír, vonalzó, könyv és kért mindig Fannitól valamit, hogy adjon egy könyvet, egy ceruzát, nehezített verzióban különböző mennyiségeket is hozzátett. Aztán jöttek a színek, hogy milyen színű ceruzát adjon. Nagyon jól sikerült. Ha valamit nem ismert, akkor visszatértek, hogy mennyire gyorsan jegyzi meg. Kapott egy papírlapot és kérte a tanító néni, hogy írja le a betűket, úgy, mint A, B, C …. Fanni írta is ügyesen, a nevét írja fel, a számokat. Írjon le angol szavakat, mint cat (kiejtve ket; macska), Fanninál ez cuki volt kec. A tanító néni közben magyarázott is, tanította is, mondta, hogy a “c” is “k”, a “k” is “k”, csak a “c”, az hullámos “k”, és tök jó volt, mert Fanni erre emlékezett, mikor diktálás alapján kellett leírnia a betűket. Aztán felolvastatott vele egy mesét, na itt volt az a rész, amikor jelentkeztem szólásra. Összességében Fanni nagyon ügyes volt, ahhoz képest, hogy pár dalon és szón kívül nem tud angolul nagyon jól csinálta. Ebből is látszik, hogy azért valamit ért az otthoni angol, mert nem teljesen idegen tőle egy leírt angol szöveg, tudta a számokat… De látszott szegényen hogy meg van illetődve és amit tud vagy gondol abban is nagyon bátortalan volt. Pont az olvasásnál jött ki teljesen. Ugyanis nem nagyon mert olvasni. A szöveg szerintem a Bence korú kicsiknek való volt, nagyon rövid, kevés szóval. Fanni meg tudva azt, hogy angolul mindent másként kel mondani, nem mert olvasni, és kicsit úgy tűnt, hogy a betűket sem ismeri, na ekkor kértem engedélyt beszélni a gyermekkel, és mondtam neki, hogy nyugodtan olvassa, akár ha magyar szöveg lenne, majd segít, javítja a tanító néni. Na innentől ez is jól ment, egyszerű szöveg lévén sokszor bele is talált a kiejtésbe. Közben kitárgyaltuk, hogy jó tanuló, magyarul folyékonyan olvas, és hogy a magyar abc mikben különbözik, le is írta magának, hogy majd tudjanak segíteni Fannusnak. Pl. a J az nálunk mindig jé, de az nekik az Y, és a J az dzséj. Ezért vagyunk mi Dzsonaszék. Egyébként mindenki nagyon figyel arra, hogy a gyerek nevét a lehető leg pontosabban mondja. Akkor képeket kellett értelmeznie, egyszerű összeadást, kivonást megoldania szóban és írásban, geometriai ábrákat felismerni. Nem is tudom kicsit több, mint egy órán át tartott a dolog. 

Nyugtatott, bár én is azt láttam, hogy nem lesz itt baj, elég jól ment, csak kicsit meg kell szoknia a közeget a helyzetet, egy kicsit magabiztosabbá kell válnia. “Házinak” csak a matekot kaptuk. Először 10-ig, aztán 20-ig, majd 50-ig villámgyorsan kell majd számolnia. Sokat kell játszanunk összeadós-elvevős játékot, hogy ne gondolkozzon. Most két verzióban csinálta, vagy sorolta a számokat a megoldásig, vagy kigondolta magyarul és mondta angolul. Ez most tökéletes is volt, csak ugye az lenne jó, ha mihamarabb úgy számolna, mint most magyarul. Legalább én is gyakorlok, mert én is a lefordít magyarra, kiszámol, vissza angolra fázisban vagyok, csak nyilván gyorsabban megy, mint Fanninak. Meg majd ott van a könyvtár, ahonnan lehet tömegével kivenni a mesekönyveket, amik segítségével tanulnak olvasni itt is a gyerekek. 

A teszt után visszatértünk az irodához, leadtam az adatlapokat. És átbeszéltük a teendőket. A sulit 7-én pénteken kezdik, most egyszerre 20 új gyerek van, és be vagyunk osztva. Aznap csak 11.30-ig lesznek. Ez Bence ebéd kezdete, aztán hétfőn, kedden is rövidebb napra megyünk és szerdától maradnak végig. Fél négy felé végeznek, nem teljesen egy időben. Mint már korábban írtam menzások nem lesznek. A két gyereknek naponta 4 font lenne az ebéd, ami azért itt sem maga a csoda ráadásul. Ez olyan 1400-1500 forintra jön ki. Én ettől olcsóbban is ki tudom hozni. Egy a bibi, hogy melegíteni nem tudnak. Na így pl. a leves, főzelék és hasonlók helyett másban kell gondolkodni, de annyira nem lesz nagy gond.

Az egyenruha eddig megvehető részét már beszereztük, most a suliban megvettük Bence jelvényes pulcsiját. De mint kiderült a lányok csini sima kék kardigánt is felvehetnek. Fanni nyilván ez választotta, ezt meg nem a suliban, hanem bármilyen üzletben megvehetjük. Még tesi cuccokat kell beszerezni, bentre-kintre és az ebéd szállítására valamit, itt a kis bőrönd megy nagyon.

Aztán megnéztük a termeket, még Lillának az ovit is. Neki is be van adva a jelentkezés, szeptembertől nagy valószínűséggel, mint kistesót felveszik. Nagyon röviden az látszik, hogy pénzzel jobban el vannak látva. Fanniéknak a termébe nem nagyon láttam be az ajtóból és egyébként is a tanárnővel beszéltünk pár szót, majd pénteken jobban körülnézek. Bencééknél viszont hűha!!! A mi régi ovis csoportunk háromszorosa a termük, olyan berendezve, mint nálunk egy oviban, külön kis sarkok vannak kialakítva. Egy olvasó sarok, egy nagy levéllel a fejük fölött, sok babzsák, minden zöld.. és mindennek külön kuckó, hely, színek mindenfelé. Két előkészítő osztály van, középen meg egy közös terem. A két osztályterem pedig teljesen szimmetrikus berendezésében. A két osztályteremben meg van mindenkinek a saját tanítója és a középső teremben vannak segítő tanítók. Amikor mentünk a gyerekek épp tv-n mesét néztek, a tanító néni meg töltögette mindenkinek a külön buborékfújóját. Bence osztályában van egy magyar kislány, Lejla. Nagyon helyes jelenet volt, kihívták, hogy beszéljünk pár szót, meg ismerkedjünk, hogy majd segítsen Bencének beilleszkedni. Leila is úgy érkezett, hogy nem beszélt angolul szeptemberben, és mostanra a tanító néni szerint nagyon ügyes. Csak nem igazán beszél. Szegény kislány odajött, majd egy fejjel alacsonyabb, mint Bence. Én “letámadtam” magyarul, egy szót nem szólt, csak bólogatott. Azt néztem, hogy még a végén Bence fogja őt istápolni. Egyébként ő nem igazán csinált ügyet az egész suli kérdésből. Alig várta, hogy vége legyen a tesztnek és menjünk órára a gyerekekkel ismerkedni. Amikor Fanniék a tesztet csinálták előszeretettel beszélt bele, sokszor jól is. Aztán mikor előkerültek a színes ceruzák és Fanniék már nem használták, akkor odaosont a tanító néni mellé, és próbált helyezkedni, a tanító néni azt hitte, hogy a másik könyvet kéri. Kérdezte Bencét te is szeretnél olvasni, kéred a könyvet? ő simán rávágta, hogy NO. Addig intézkedett még megkapta a színes ceruzákat. Akkor is határozott no volt a válasz, amikor arról volt szó, hogy kér-e könyv, füzet hurcoló táskát. Neki az nem tetszett. Úgyhogy gondolom én jól fogja venni a nyelvi akadályokat.

Megnéztük az ovit is bár csak kívülről, mert nem voltak ott a gyerekek. Az udvaron mindenféle felfestés, homokozó, és egy csirke ketrecben. Amennyire a suli-ovi udvarokat láttam itt nem játszótérszerű udvar van, hanem olyan játékok, lehetőséget, felfestések, amivel kisebb csoportokban együtt tudnak játszani a gyerekek.

Hát nagyjából ennyi, anya jól beszél angolul a nénik szerint. Anya egyrészt nagyon boldog volt, hogy mindent értett, meg el is tudtam mondani mindent, másrészt egy furcsa érzés volt érezni, hogy mindemellett mennyire kicsi kis semmik vagyunk. Nem elég, hogy újak vagyunk az iskolában, fogalmunk sincs az iskola rendszerről, nem ismerünk senkit … Aztán este arra jutottunk, hogy minden nap csak az aktuális dolgokig szárnyaljon el a gondolatunk, azzal foglalkozzunk. Most a ruhák beszerzésével és a matekkal. Majd haladunk ‘step by step’, ahogy a dalban is.