Nem adom fel, akkor is megpróbálok írni arról, hogy miket tapasztalunk, hogyan látjuk az itteni mindennapokat. Legelőször is szeretném leszögezni, hogy csomó általánosítás fog szerepelni ebben a bejegyzésben. Természetesen tapasztalati úton győződtünk meg a leírtakról, de az is természetes, hogy mindenre van ellenpélda. Mi így éljük meg a helyzeteket, ilyen következtetésekre jutunk. Illetve Londonnal kapcsolatban azt sem szabad soha elfelejteni, hogy azért ez nem teljesen Anglia. Jobban mondva, ha igazából Angliát szeretné megismerni, azt nem Londonon keresztül kell elkezdeni. Eddig a szociológus mentegetőzése.
Az előbbit nagyon jól példázza az emberek összetétele. Angollal kevéssel találkozni. Sok a színes bőrű, arab, török, lengyel, egyéb kelet-európai. A gyerekek elnevezése alapján csoki és tejcsoki emberek. Azt szoktam mondani, hogy ez itt Gombóc Artúr számára a paradicsom. Van itt gömbölyű csokoládé, hosszú csokoládé, tömör csokoládé, széles szájú csokoládé, nagy hajú csokoládé, tej csokoládé, egyiptomi csokoládé, dél-afrikai csokoládé ….
A nyelv is ennek megfelelően nagyon sokféle. Van a Pákó-féle erősen B “hangot” használó angol, aztán indiai angol, török angol, spanyol angol…. A Pákó-féle a győztes érthetetlenségben. A múltkor egyedül utaztam a buszon, így tudtam figyelni egy férfire, aki telefonált. Minden harmadik mondatból ha elcsíptem egy szót. Ilyenkor keseredtem el újra és újra, hogy na lám, mégis csak angolul beszél, és egy kukkot nem értek belőle. Az indiai angolra rá kell állni, de azt nagyon könnyen meg lehet érteni, a többi pedig egyáltalán nem okoz gondot, csupán az ember megállapítja, hogy beszéd alapján is milyen jól meg lehet mondani, hogy ki honnan jött.
Amit én a legjobban érzek, az a folyamatos kettősség mindenben. Például ott van a környezet, nagyon szép, sok parkkal, sok zölddel, sok állattal, rengeteg a mókus, napi szinten 4-5 amit látunk minimum, rengeteg a madár, olyan madárcsicsergéssel, hogy az ember el is felejti, hogy mekkora városban van. Reggel is vörösbegy, cinke, feketerigó szokott csicseregni a kertünkben. Szép épületek, tradíció nyoma mindenhol, postaládák, telefonfülkék, taxik, buszok, kukák. Közben pedig az utca olyan szemetes, mintha nálunk egyszerre olvadt volna el a hó és lett volna lomtalanítás. Tapos az ember a szeméten. A buszon a flakonok ledobva, ott gurulnak össze-vissza. Az is rendszeres, hogy emberünk megveszi a boltban a kajáját, a buszon befalatozza, majd a zacsit meg szépen bekötve benne a flakon, papírzacskók leteszi a buszon a ülés elé.
Maga a mentalitásra talán azt az egy kulcsmondatot tudnám írni, hogy élni, és élni hagyni. Aztán ez az élet nagyon sok területére kihat. Nem kifejezetten segítőkészek, olyan értelemben, hogy előzékenyek lennének. Teljesen más, ha az ember szeretne valamit, kérdez valamit, akkor nagyon kedvesek, de maguktól nem sokat tesznek az emberért. Ugyanakkor ha az ember belekezd valamibe, akkor azt türelemmel kivárják. Inkább írom a példákat.
Mondjuk közlekedés. A gyalogost nem engedik át az úton, majd ha elfogy az autó. Mindenki magának oldja meg. Itt pl. simán át lehet menni a piroson, ha te felmérted a helyzetet, és egyszerűen tényleg nem jön autó. Senki nem szól meg, nem nyomja 5 méterről idegbetegen a dudát. Ha egyszer az érkező autóst nem kényszeríti az ember satufékre, akkor miért is ne mehetne át. Vagy autók egymás közt is így vannak. Ritkán előzékenyek, de ha valamelyik bevállal egy helyzetet, akkor nyugodtan hagyják érvényesülni.
A másik dolog a szabálykövetés. Nem előzékenyek, nem tesznek meg maguktól sok mindent, de ha egyszer van egy szabályt, azt betartják. Megint közlekedés. Az embernek alapból nem állnak meg a zebránál, de vannak olyan sárga lámpás zebrák, ahol kötelező gyalogos láttán megállni. Ott mindenféle lassítás, szétnézés nélkül át lehetne menni, mert ott viszont valóban mindig, normális távolságban megállnak. Nincs olyan, hogy az embernek nézegetnie kell, hogy most vajon megáll vagy nem az autós.
De ugyanez érzékelhető az egymás mellett élésben is. A legtöbbet az ember azt hallja az utcán, hogy sorry. mindenért, mindig, ha kicsit meglök, ha bármi van. Mondja, mert az úgy kell. Természetesen arra mindig mindenki azt válaszolja, hogy semmi baj, és az arcán sincs más, valóban az látszik rajta, hogy semmi nem történt, nem foglalkozik a dologgal. Úgyhogy estem én már rá buszon kamasz fiúra, meg se rezzent. Mondjuk ők is nyugodt szívvel átesnek az emberek. Vagy nem engednek előre a buszon se időst, se gyereket, de az időseknek, és betegeknek fenntartott helyről azonnal felugranak. (Kisgyereknek nem adnak át helyet)
Ezzel összefügg a felszínesség. A hogyvagy? az nagyon megy, de a kutya nem vár rá választ. De ami a furcsább nekem az az oktatásban, de úgy általában a gyerekekkel való foglalkozás. Egy részről mindennek eszméletlen biztonságosnak kell lennie. Nagyon azt adják elő, hogy mennyire fejlesztve, oktatva és mindenezve vannak a gyerekek. De mondjuk az oviban az egész foglalkozás velük eddig is tart. Jóformán látszik, mikor vált az óvónő. Egyik pillanatban a gyerekkel foglalkozik, úgy nagyon “pedagógus (mit hogyan kell válaszolni, hogy a gyerek fejlődjön, hogy belecsempésszünk egy kis oktatást …)”, a másik pillanatban az sem érdekli, hogy egyáltalán vannak körülötte gyerekek. Az ő dolga ott a csoportszobában az oktatás. Neki nem dolga a gyerekkel jópofizni az öltözőben. Nem bánik vele csúnyán, vagy lekezelően, csupán nem foglalkozik vele. Ezért is írtam zárójelben a pedagógust, mert nekem erre nem csúszik ki ez a szó. Abban az időszakban, amíg a gyerekkel foglalkoznak, akkor amúgy valóban nagyon jók. Úgy általában bárhol, nem csak az oviban. Sokszor anyukák is. De aztán egyszer csak váltás, és mintha a gyerek ott sem lenne, semmi, más felé fordul úgy a figyelmük, hogy egy hirtelen szakadékot érzek. És ez nem képmutatás, hanem az, hogy neki eddig tartott a feladata, abban oda tette magát és a többi egész egyszerűen nem az ő dolga, ő abba akkor több energiát nem tesz.
Remélem érthető valamelyest. Most jövök rá, hogy nehezebb átadni, mint gondoltam. Lesz még folytatás, de most vacsi!